Hát itt vagyunk újra. És ki nem mondható boldogsággal tölt el az érzés, hogy most ezeket a sorokat írhatom. Mert ERRE VÁRTUNK OLYAN NAGYON!!!!
Sokat gondolkoztam, hogy mennyire részletezzem a szülésem történetét, de azt hiszem tekintettel leszek a szülés előtt álló kedves barátnéimra, és nem részletezem hosszasan.
Sajnos a kórházi nagy bevonulás nem sikerült túl jóra... Mintha az egész világ ellenem esküdött volna.. még a rádióban is a kedvenc filmem zenéje ment, ahol végleg eltört a mécses. http://www.videoplayer.hu/videos/play/83440
Nem tudtam már innentől abbahagyni a sírást. Biztos mindenki komplett idiótának nézett, de nem érdekelt. Ránéztem a Zolira és tudtam, hogy most napokig nem látom majd, ott leszek egyedül. Így hát könnyes szemmel befeküdtem a terhespatológiára, mert tudtam, hogy Pannikáért mindent meg kell tennem!! Aztán persze még napokig teljes volt a letargia. Minden este úgy feküdtem le, hogy talán ma este... de mégsem. Zoli csak a portáig jöhetett be, és nagyon nehéz volt a búcsú minden perce. De túl kellett esni rajta.
Aztán jött a dokim és mondta, hogy akkor legkésőbb hétfőig várunk, ha nem jön a kislány, akkor beindítják a szülést. De én még mindig reméltem. És szombat este 11.00 órakor arra keltem, hogy elfolyt a magzatvíz. Nagy izgalomban rohantam az ügyeletes nővérhez, aztán megvizsgált az ügyeletes orvos, és mondták, hogy szedjek össze néhány cuccot, aztán menjek a vajúdóba. 
Lementem a cuccaimmal a vajúdóba, de hozzáteszem, már nagyon izgatott voltam. Fogalmam sem volt mit pakolok össze, csak rámoltam valamit, és persze sejtettem, hogy kimaradhat egy-két dolog. Aztán nagy izgalomban felhívtam a Zolit, hogy jöhet! Szegény nem tudom, mit működött itthon, de azért azt szívesen megnéztem volna :)
Befeküdtem egy ágyba, de ekkor még egyedül voltam a szobában, és néztem az órát, vártam a Zolit nagyon. Nem tudom más hogyan tud egyedül szülni, de én azt hiszem iszonyú segítség, ha ott van az ember mellett a szerelme. Ha fogja a kezed, bíztat és símogat. Nem mindenki annyira kedves azért a nővérek közül sem. Kaptam egy CTG-t, hogy folyamatosan ellenőrizzék a baba szívhangjait. Minden rendben volt, jöttek is a fájások ahogyan kell, egy idő után fel is kelhettem és állva lehetett vajúdni, illetve sétálgatva.
Eközben érkezett egy másik sorstárs páros is, ők is befeküdtek egy kicsit szenvedni. Ott egy kislegény készülődött: Barnika.
(én az ablak melletti hátsó ágyat béreltem :)
Szóval kimentünk a folyosóra sétálni a Zolival, és ő közben segített nekem elviselni a fájásokat. Még nem volt olyan gázos, és igazából két fájás között hihetetlen jól elvoltunk, poénkodtunk, nevettünk. Szóval gondoltam, hogy az igazi buli csak később jön majd. Meg is jött a szülésznő úgy reggel 6 körül, és azt mondta, hogy ezen turbózni kell egy kicsit. Vele előre megbeszéltem, hogy majd ő jön, és nagyon kedves és figyelmes volt végig, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, sőt!! És hát igen az emlegetett oxitocin.. nem hagyott bennem jó emlékeket. Kaptam egy jó kis oxitocin infúziót, amitől aztán lehetett nyögni rendesen. Ez ment egy darabig, közben már csak fekhettem, és ellenőrizni kellett a baba szívhangjait, hogy minden rendben van-e, mert időnként előfordul, hogy rosszul reagálnak erre a babák, és akkor azonnal le kell állítani. Sajnos Pannikánál is ez történt. Nem volt túl jó, és kezdtem érte nagyon aggódni, akkor már nem is érdekelt mennyire fáj... A szülésznő pedig előrevetítette, hogy talán műtét lesz, de várjuk meg az orvosomat, és ő fog végleges döntést hozni. Pár perc múlva meg is jött, ekkor kb. fél 8 lehetett, megvizsgált, és mondta, hogy sajnos mindenki érdekében császár lenne. Mondtam, hogy jó semmi gond, menjünk, csak a babának ne legyen baja. Zoli szegény nem vette jól a hírt, és nagyon megijedt, sajnáltam szegényt, de erős volt, mondtam hogy nem lesz semmi baj. 8 körül jöttek a műtösök, a többit nem részletezem.
Közben egy kis kitérő: Barnika anyukája is igen előrehaladott fázisban volt, és szeretett volna kérni epiduralt, de közölték szegénnyel, hogy egy aneszteziológus van, az meg jön velem a műtőbe, úgyhogy sajnos nem kaphat. Gondolom abban a percben nagyon szeretett engem. Szegényt sajnáltam.
A műtét viszonylag jól és gyorsan ment, a dokim egyszerűen fantasztikus ember! Közben egy csomót viccelődtek velem, meg nyomatták a hülyeségeket. Amikor elérkeztünk oda, hogy kivették Pannikát, már hallottam, hogy mondta, hogy jól rátekeredett a nyakára a köldökzsinór. Ekkor nagyon izgatott lettem... de mondták,hogy forduljak balra, ott fogom majd meglátni a pici lányomat. (Amúgy úgy feküdtem kiterülve mint Jézus a kereszten, úgyhogy érdekes volt a dolog. )
Hallottam is az erős sírást, majd megláttam a lányomat :) Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Ráncolta a kis homlokát és nagyon sírt. Szatmári Anna, született 2009 február 22-én 8.40-kor, 3950 gr, 54cm. Elvitték megfürdetni, rendbe tették, és utána odahozták pólyában és az arcomhoz tették - én pedig beszéltem hozzá és puszilgattam, ő pedig figyelt rám, és egyszerűen ez volt a legcsodálatosabb dolog a világon!!!!